Ami pedig az ötéves kisfiút illeti, hallottam, ó, királyom, hogy négy kereskedő összeadott ezer dinárt, mint közös vagyont. Betették egy zacskóba, és elindultak árukat összevásárolni. Útközben egy szép kerthez értek; bementek, a zacskót a kertet őrző asszonynál tették le, és azt mondták neki: "Csak úgy add ki ezt a zacskót, ha mind a négyen jövünk érte."
Mikor bejutottak a kertbe, gyönyörködtek a szép tájban, aztán ettek-ittak, vigadtak.
Az egyik azt mondta: "Hoztam egy kis illatszert magammal, gyerünk, mossuk meg fejünket ennél a folyóvíznél, és szagosítsuk ki magunkat." A másik azt mondta rá: "Fésű kellene." A harmadik meg: "Kérjünk a kert felvigyázó asszonyától; talán neki van itt fésűje."
Az egyik kereskedő elment az asszonyhoz, és azt mondta neki: "Add ide a zacskót." De az asszony azt felel te: "Csak ha mind eljöttök érte, vagy a többi társad is azt mondja nekem, hogy adjam ki neked."
A társaság olyan helyen volt, ahonnan az asszony láthatta és hallhatta őket. Ezért az ember odakiáltott társainak: "Nem akar ideadni semmit!" Akkor azt kiáltották vissza az asszonynak: "Add oda neki!" Mikor az asszony ezt meghallotta, odaadta neki a zacskót, az pedig fogta és megszökött vele.
Mikor a többiek látták, hogy soká elmarad, elmentek a felvigyázó asszonyhoz és megkérdezték: "Miért nem adtad oda neki a fésűt?"
- "Nem azt kérte tőlem - felelte az asszony -, hanem a zacskót, és én csak a ti engedelmetekkel adtam oda neki. Ő aztán elment vele útjára." Az asszony szavainak hallatára arcukat csapdosták, megragadták az asszonyt, és azt mondták neki: "Mi arra adtunk engedélyt, hogy a fésűt vegye át!" - "Nekem egy szót se szólt fésűről!" - mondta az asszony. Ekkor a három kereskedő megfogta, és elvitte a kádi elé. Ott elmondták az esetet, és a kádi kötelezte az asszonyt, hogy adja vissza a zacskót, és állítson kezeseket hitelezőinek.
Az asszony egészen kétségbeesve távozott, azt se tudta, merre megy. Az úton egy kisfiúval találkozott, ötéves volt a gyerek; mikor meglátta az asszony feldúlt állapotát, megkérdezte: "Mi a bajod, nénikém?" Az asszony nem is felelt neki, ilyen kisgyereket számba se vett; de a fiú kétszer-háromszor megismételte a kérdést, végre mégis elmesélte neki: "Egy társaság jött a kertbe, letett nálam egy ezer dinárral teli zacskót, azzal a kikötéssel, hogy ne adjam oda egyiküknek sem, ha nem mindnyájan jelentkeznek érte. Aztán sétáltak, üdültek a kertben, amíg az egyik odajött hozzá, és azt mondta: »Add ide a zacskót.« De én azt feleltem: »Addig nem, amíg a társaid is el nem jönnek érte.« Ő meg azt mondta, neki engedélye van tőlük arra, hogy kiadjam neki a zacskót. Oda is kiáltott nekik - mert elég közel ültek hozzánk -, hogy én nem akarok neki odaadni semmit, mire azok visszakiáltották, hogy csak adjam. Én odaadtam a zacskót, ő pedig elment vele. Mikor már soká elmaradt, a társai odajöttek hozzám, és azt kérdezték, miért nem adom már oda a fésűt. Megmondtam nekik, hogy ő egy szót se szólt fésűről, hanem csak a zacskóról, erre megfogtak, elvittek a kádi elé, ez pedig arra kötelezett, hogy térítsem meg a zacskót." A gyerek így szólt most: "Ha adsz egy dirhemet cukorra, megmondom, hogy kerülhetsz ki a bajból." Az asszony odaadta a pénzt és megkérdezte: "Hát mi az, amit mondani akarsz?" A gyerek így felelt: "Menj vissza a bíróhoz, és mondd neki: »Úgy szólt köztünk az egyezség, hogy csak mind a négynek jelenlétében adjam át a pénztárcát.«" Az asszony visszament a kádihoz, megismételte előtte, amit a gyerek mondott. A kádi ekkor így szólt a felekhez: "Volt köztetek ilyen egyezség?" - "Volt" - felelték azok. "Akkor hát - mondta a kádi - hozzátok elém a társatokat, és átvehetitek a zacskót."
Az asszony így megmenekült, és elmehetett útjára anélkül, hogy baja esett volna.
A király boldogan hallgatta fiának szavait, a vezírek és a jelenlevők mind azt mondták a királynak: "Urunk, királyunk, a te fiad korunk legkiválóbb elméje." És áldást kértek fejére. A király keblére szorította fiát, megcsókolta szeme közt, és megkérdezte tőle, hogyan állt a dolog avval a rableánnyal. A fiú megesküdött a magasztos Alláhra és az ő jóságos prófétájára, hogy a leány volt, aki erőszakoskodott; ő mindvégig tartózkodó maradt. A király hitt fia szavának, és így szólt hozzá: "Ítélkezz hát fölötte. Ha akarod, kivégeztetem, ha nem, mást teszek vele, egészen a te kívánságod szerint." A fiú azt mondta apjának: "Utasítsd ki a városból."
És a fiú meg apja boldogságban, bőségben élt, amíg el nem jött értük minden vígság megrontója, minden egység megbontója.
Ez az, ami reánk maradt a királynak, fiának, a rableánynak és a hét vezírnek históriájából.